«Zur Gesundheit»
«Ottó megállt a festmény előtt. Felismerte önmagát az egyik vászonra festett férfi szemében.»
Ottó orvosának a feljegyzését, amelyet minden valószínűség szerint rendőrségi jelentéshez készített, a tartomány egyik legnépszerűbb Floh–, azaz bolhapiacán találtam, egy kacatokkal teli papírdoboz legalján. Miután beleolvastam, nem sajnáltam az aprópénzt, amit elkért érte a kütyüárus. Lefordítottam a szöveget, és most az olvasó elé tárom.
«A helyzet akkor kezdett kiéleződni, amikor az 1885-ben festett férfi, legalább olyan érdeklődéssel tekintett vissza rám a festményről, mint én rá. Ő olyan fajta fiatalember, akit csodál az egész gimnázium, és mindenki szeretné a barátjának mondani — valószínűleg ezt gondolhatta.
Még napokig nem tudtam megnyugodni az élmény után. — folytatta Ottó.
Hogy megcáfoljam a történteket, mihamarabb visszatértem. Halaszthatatlanul meg kellett látogatnom a múzeumnak azt a termét, ahol a festmény ki volt állítva. Rólam volt szó, ezért gyakorlatilag teljesen megfeledkeztem minden más, általam addig fontosnak vélt dologról.
Bérletet vásároltam. A kényszer, hogy megértsem az üzenetét, amit naprakészen kiolvastam a képen ábrázolt szemekből, már túllépte a józanságot, sarokba vágott mindent, amit épelméjűnek lehet nevezni. Nemcsak a múzeum alkalmazottait hoztam zavarba a gyakori látogatásokkal: amint a városban elterjedt a hír, sokan miattam kezdtek odajárni.
Legtöbbször háromlépésnyire ültem a műtől, amely a művész által elképzelt, realista módon megfestett fogadóban történt eseményt ábrázolja.
Négyen ülnek az asztalnál. Bal felől két pirospozsgás lány. Eladó éveikben járhatnak. Szűzies báj ékesíti mindkettejük arcát. A tisztaság, a cáfolhatatlan erkölcsösség megtestesítői. Sugdolóznak, szelíden nevetnek. Talán rajtam, a ruházatomon? Vagy, mert Ich –et mondtam Isch helyett?
Jobbra Franz barátja ül, aki most tölthette be nem több, mint huszonegyedik évét. Óvatos mosoly ült arcán, amelyet csak, pelyhedző bajsza alatt, a szájából kilógó pipája tört meg.
A lányok ismét sugdolóztak, valamin nevettek. A hegyi levegő és az egészséges ételek áldozatai mindketten. Fogaik jókedvű komédiásokként bújtak elő a kulisszák leple mögül, aztán, mint tömött fehér libák siettek a rétre. A függöny visszahúzódott, hogy majd egy kacajban az izmok ismét szétfeszüljenek. Rátermettek és bájosak! Nehéz munkát végeznek, amely naponta többször is visszatér, és próbára teszi erejüket. A lányokkal, mintha mókázó színésztársaság tért volna be a homályos, friss kenyér és bor pipafüsttel vegyült illatában úszó, alpesi fogadóba.
Franz ült középen, háttal a látogatóknak, ám amikor beléptem a terembe, rendszerint felém fordult. A festményen egyedül ő nem mosolygott. Rokonszenves fiatalember. Le sem tudta venni rólam a csillogó szemeit, ahogyan a barátja meg a lányok sem. A fogadós, ahogy a lépteimet meghallotta, magasra emelte vörösborral töltött poharát, és jókedvűen, hangosan rám köszöntötte: «Zur Gesundheit».
Most már érti, miért jöttek el oly sokan a múzeumba, amikor én tettem látogatást?
Franznak közölni valója volt velem. Először csak annyi, hogy «Bánjak hozzáértően az élettel. Meg lehet tanulni.» Azt is elmondta, hogy szívesen elkísérne, és szétnézne az életemben. Ezzel viszont veszélybe sodorná a cimboráit. Ha kisurranna a múzeumból, biztosan eltávolítanák a festményt, és valahol, valamelyik raktárban várakozhatnának évtizedekig is, amíg valakinek eszébe jutna, hogy ismét kiállítsa. Ezt a barátai nem bocsátanák meg neki.
Elmondása szerint, egyetlen szórakozásuk a vendégeket bámulni.
Nem sokkal a spanyolnátha kitörése után egy nő rátüsszentett a festményre. «Én háttal ülök a képen, így az úrhölgy pont a nyakamba permetezte a nyálát, — mesélte Franz. A többieket viszont arcon prüszkölte. Mivel senki más nem tartózkodott a teremben, zsebkendőjével hamar törölgetni kezdte a képünket.»
Hihetetlen, milyen figurák vannak a látogatók között.
Franz több okot is felsorolt első látogatásaim alkalmával, amiért nem hagyhatja el az épületet. Volt, hogy azt mondta, már-már arra a meggyőződésre jutott, hogy szeretne egy kis időre szakítani az asztaltársasággal. Éjjelente, amikor a fura látogatókat kizárják a múzeumból, azon dolgozik, hogy egyezségre jusson az idővel, hogy legalább egy kis időre, csak egyetlen egyszer, legalább egy röpke pillanatra beléphessen a jövőbe. De az idő, az a vén makacs, hajthatatlan a kérdésben.»
Amikor először nézték egymást, Ottó szeméből hatalmas könnycseppek gördültek, a fényezett parkettára, annyi, hogy a cipője talpával próbálta szétkenni a könnyeit, még mielőtt a fahasábok magukba nem szippantották őket. Becsületes, törvénytisztelő állampolgár hírében állt, és ehhez akkor is tartotta magát, amikor mások nemigen látták. Akkor még nem is sejtette, hogy egyszer arcával érinti majd a padlót.
Бесплатный фрагмент закончился.
Купите книгу, чтобы продолжить чтение.